Hereford szarvasmarha

A világon a legelterjedtebb kis testű húsfajta. Kinemesítése angol tenyésztők nevéhez fűződik. A tehén élőtömege 500-600 kg között van. Színeződése jellegzetes, szabályos tarka. (Az élénkpiros állatok feje, martájéka, hasalja és farokbojtja fehér.) Igénytelen, a gyenge minőségű legelőkön is megél, ezért elsősorban a szélsőséges klímájú, más szarvasmarhával nem hasznosítható területek marhája. A vágottáru minősége kifogásolható, mert korán faggyúsodik, és a faggyút elsősorban a hasűrbe és a bőr alá raktározza. A hízó állatok növekedési erélye szerény, a gazdaságos hizlalási végtömeg 400-450 kg. Nálunk elsősorban borjú-előállító anyatehénként hasznosítják. Tejtermelése 600-1200 kg, esetenként a borjú fölnevelésére is csak szűkösen elegendő. Korán érő fajta, tenyésztésbe vételének ideje 14-16 hónap. Az ellések lefolyása általában könnyű, bár – különösen üszők ellésekor – előfordulnak ellési komplikációk is. A hereford fajtának két változata van: a zömökebb, teltebb angliai és az igénytelenebb, szögletesebb, de némileg tömegesebb amerikai hereford (ún. “ranch” típus). Az amerikai változat eltérő tulajdonságai elsősorban az angliaitól eltérő klimatikus és takarmányozási-tartási viszonyokra vezethetők vissza, amelyhez alkalmazkodva a szelekciót végezték, messzemenően törekedve az extenzív tartás jó tűrésére és a legelővel szembeni igénytelenség fenntartására. Hazánkban mindkét változat előfordul.

A hereford kistestű húsfajta. Színe fedett mélyvörös, kevés fehér tarkázottsággal. A fehér szín az egész fejet beborítja, innen a gerincoszlop vonalában a mar közepéig terjed, ill. a toroktájékon, a has alján keresztül a combok belső oldalán, a farok alsó felületén a faroktőig húzódik. Ez a szabályos tarkázottság igen jól öröklődik és a keresztezésekben a fajta egyik előnyös tulajdonsága. A szőrzet a simától a göndör lefutásig változik. A fej arányos rövid; a homlok és az orrtájék széles, orrvonala általában egyenes. A mellkas igen széles dongás és mély. A hát széles, egyenes és jól izmolt, amelyből a martájék alig emelkedik ki. A szügy széles és izmokkal telt, a váll feszesen illeszkedik a mellkashoz és jól izmolt. A comb széles és a jól fejlett combizmok lehúzódnak a csánkig. A láb rövid, szabályos szögelésű, tág alapállást tesz lehetővé. A fajta izmoltságára jellemző, hogy az elülső és a hátulsó testtájék, valamint a hát és az ágyék jól izmolt, de az izmok lefutása, nem vehető ki jól, mivel a bőr alatti faggyúréteg ezt eltakarja. A fajta eredetileg szarvalt, de számos országban terjed a szarvatlan változat.

Hazai szarvasmarha tenyésztésünkben a hereford fajta szerepe az extenzív területek hasznosításában rejlik. A fajta felhasználása elsősorban keresztezési partnerként indokolt, főleg nagytestű, kettős hasznosítású, vagy tejelő típusú fajtákkal kombinálva, amelyek fajtatisztán nem, vagy kevésbé alkalmasak arra, hogy a nagy mennyiségben rendelkezésre álló, gyenge táplálóértékű tömegtakarmányokon, az átlagosnál jobb minőségű hízóalapanyagot gazdaságosan neveljenek.
Felhasználásánál jellemző, a haszonállatelőállító keresztezés közvetett módja, amelyet elsősorban húsmarhatenyésztésben alkalmaznak, de tejhasznosítású állományokban az állományutánpótlásra nem szükséges tehenek termékenyítésénél is szóba jöhet. Az így előállított tejelő x hús keresztezett állomány F1-es egyedei kiválóan alkalmasak anyai vonalként.

A magyar tyúk

A honfoglaló magyarok valószínűleg Ázsiából hozták be parlagi tyúkjaink őseit. A magyar parlagi tyúk későbbi alakulásában szerepet játszottak a tatárjárás idején Európába behozott nagyobb testű ázsiai tyúkok, a török hódoltsággal hazánkba került balkáni és kisázsiai eredetű tyúkok és a nyugatról betelepített lakosság különböző tyúkféleségei. A magyar tyúk és a típusában is eltérő erdélyi kopasznyakú tyúk a 19. század második felében, több neves tenyésztő közreműködésével alakult ki a parlagi állományokból. A tenyésztés során több színváltozatot különítettek el, melyek egy részét ma önálló fajtaként, vagy fajtaváltozatként ismerjük.

A sárga, fehér, kendermagos és fogolyszínű tyúkjaink azonos alapfajtából formálódtak eltérő típusúvá, fajtaváltozattá, majd fajtává. Parlagi tyúkjaink állományaiban már a középkorban fellelhetők lehettek bizonyos színtípusok. Tetszetős külsejüket több szakírónk említi, testsúlyuk azonban mindössze 1,25–1,50 kg volt. A 19. század végétől több külföldi fajta (langshan, brahma, plymouth rock, leghorn, new-hampshire, rhode island) játszott szerepet a magyar parlagi tyúk nemesítésében. A mai állományok természetesen eltérnek a magyar tyúk ősi változataitól, azonban reményeink szerint még sokáig hordozzák azok tulajdonságait.

A magyar tyúk a középnagy, kettőshasznú fajták közé tartozik. A tyúkok súlya 2,0–2,3, a kakasoké 2,5–3,0 kg. Törzsük középhosszú, kissé hengeres. A tyúkok háta egyenes és hosszú, a kakasoké rövidebb és ívelt. Jellemző rájuk a széles, telt és domború mell, a magasan tűzött szárny, a jól fejlett tojóhas, a középhosszú és általában sárga láb, a test nagyságához viszonyítva túlfejlett faroktollak és a testhez simuló tollazat. Fejük kicsi, koponyájuk domború, csőrük rövid és erős tövű, szemük élénk. A taréj középnagy és hátranyúló, egyenesen felálló, a tojóké gyakran megdőlt, egyenletesen csipkézett egyszerű fűrésztaraj. Az áll-lebeny finom tapintású és lekerekített, a füllebeny tojásdad alakú és mindenkor teljesen élénkvörös.

A finom csontozatú magyar tyúk legfőbb értéke ízletes húsa, mely alapján a hazai és külföldi piacokon egyaránt kedvelték. Csirkéi 8–10 hetes koruktól már értékesíthetők voltak. Az 1930-as években Báldy Bálint irányításával Gödöllőn végzett nemesítő munka eredményeként a magyar tyúkok tojástermelése elérte az évi 140–150 darabot, mely alapján évtizedekig kitűnő kettőshasznú fajtaként tartották számon.

A magyar parlagi szamár

Az időszámítás előtt négyezer évvel Afrikában domesztikált, és a Földközi tenger partvidékén elterjedt szamár – az ásatások tanúsága szerint – a legnagyobb számban a rómaiakkal került a Kárpát medencébe az időszámításunk első századaiban, de a korábbi kelta települések leletanyagában is találtak szamárcsontot.

A római kori állomány genetikai folyamatosságát – amelyet az eltelt századok során kevés, esetenként mindössze egy-egy külföldről származó egyed gyarapított – joggal feltételezhetjük A jelenlegi állományt így egymással rokonságban álló, évszázadok során kialakult helyi populációnak tekinthetjük, noha a honfoglalás korát és a későbbi századokat érintő ásatásokból nem került elő szamárcsont, de Zamárdi helynév a szamár meglétét tanúsítja.

A szamár vándorkereskedők életében, várak és kolostorok mindennapos szállításában (víz), a hegyvidéki szőlők művelésében játszott szerepet. Gazdasági szerepe a Kárpát-medencében nem volt jelentős. A köztudat szerint a szamár a szegény emberek állata volt, de a régebbi statisztikai adatok szerint az állomány harmadát-felét a nagyobb földbirtokon tartották, ahol a majorsági belső szállításokat és a juhászatokat szolgálta ki. A szamár használata a juhászatban a XVII-XVIII.századtól követhető nyomon, és főleg a Duna jobb partjának, valamint a Duna-Tisza közének juhászai használták előszeretettel hátas, málhás és igás állatként.

A II. világháború után főleg a háztáji, kisegítő gazdaságok igás állatta lett, míg napjainkban hobbi állatként hódít teret. A magyar parlagi szamarat 2004-ben ismerték el fajtaként!

Magyarország állományának legnagyobb része közepes termetű (110-130 cm marmagasság), de előfordulnak a kis (110 cm alatti) és nagy (130 cm feletti) termetű egyedek.

A magyar parlagi szamár legértékesebb tulajdonságai a szilárd szervezet, a betegségekkel szembeni ellenálló képesség, az igénytelenség, a szívósság, békés természet, munkabírás és sokoldalú használhatóság, a hosszú élettartam. Vérmérséklete nyugodt, jóindulatú és tanulékony, de idomításkor különös figyelmet érdemel, mert könnyen egy életre elronthatjuk. A jól idomított szamár még egy gyereknek is engedelmeskedik!

A magyar parlagi szamár gyakori küllemi hibái az aránytalan test, a durva, nagy fej, vékony csontozat, hosszú és hajlott hát, fedeles és izomszegény far, kötött és rövid lépés.

A magyar parlagi szamár színe lehet egérszürke, barna, fekete. Jellegzetes jegye a szíjaltság és a vállkereszt, a lábakon pedig az esetenkénti haránt irányú zebroid csíkok. Mindegyik színváltozatban gyakori a világos hasalj (fecskehas). Spontán mutációként eseteként pigmentszegény (leucizmus), fehér szőrű és rózsaszín bőrű, viaszolt patájú egyed születik. Ezek az egyedek csak részleges albinók, mert a szemük világoskék (csókaszem). A fehér egyedeket F. B. Altmann “barokk” változatnak nevezi.

Korábban Magyarországon a szamártenyésztéssel semmilyen állami vagy társadalmi szervezett nem foglalkozott. Kivétel volt Mezőhegyes, ahol az Állami Ménesbirtokon a 19. század utolsó évtizedétől 1961-ig a tenyészcél az öszvér előállítására alkalmas, nagy testű szamármének előállítása volt. Ennek érdekében olasz import szamárménekkel nemesítették az a céltudatosan szelektált állományukat. A faj fenntartására, a Magyarországon levő állomány fajtaként való elismertetésére és az 1993. CXIV. állattenyésztési törvényben előírtak szerinti tenyésztés szervezésére 2002-ben alakult meg a Magyarországi Szamártenyésztők Egyesülete. Tagjainak száma évről-évre növekszik. Az Egyesület a fajta 2004-ben történt elismertetése után kezdte meg a törzskönyvezési munkát. Ennek a munkának az alapja, az egyedi azonosítással ellátott egyedek tenyészbírálata, melyet az Egyesület évente 3-4 alkalommal szervez meg.

A tapasztalat szerint az állomány nagysága, a négyezer körüli egyed, változatlan. Egyre számottevőbb a hobbicélból tartott szamarak számának növekedése, különösen a tanyai lakóházak tulajdonosainak körében. Sajátos hangulatot teremtenek és hasznot is hajtanak ezek a szamarak a kisebb munkák elvégzésével, s a tanya körüli gyomok pusztításával. A gyerekek állatok iránti szociális érzékének kifejlesztésére, az állatokkal való bánás-, nemegyszer használati mód megtanulására a szamár az egyik legalkalmasabb gazdasági háziállatunk.

A mézelő méhecske

A mézelő méh (Apis mellifica L.) állandó családban élő, hártyásszárnyú rovar. Fő tápláléka a virágok nektárja és hímpora. Fejből, torból és potrohból álló teste ezek gyűjtéséhez idomult, sűrűn szőrös; a rátapadt virágport hátsó lábain levő kefékkel az ún. kosárkákba csomózza; a nektár gyűjtésére a szipóka, a kis kanátkában végződő nyelv és a mézhólyag szolgál. A mézelő méh nem táplálkozik közvetlenül a virágokon, hanem készleteket gyűjt mindaddig, amíg van miből. A nektárból sűrítéssel és átalakítással mézet, a virágporból silózással méhkenyeret készít. Mindkettőnek a raktározására, valamint az új ivadék felnevelése céljából viaszsejteket, ill, lépeket épít.
Teljes átalakulással fejlődik (pete, álca, báb, rovar). Ivadékát bizonyos korig az emlősökhöz hasonlóan mirigyváladékkal (méhtej, pempő), azonkívül mézzel és virágporral eteti.
Méze fontos élelmiszer, viasza ipari nyersanyag. Ezekért tartja az ember a mézelő méht már ősidők óta a házánál. A mézelő méh azonban még ma sem igazi (domesztikált) háziállat. Gazdáját nem ismeri, és az embertől elszabadulva, vadon ugyanúgy él és dolgozik, mint az ember gondoskodása alatt.