A gyönyörű kocsiló

Az alapító Nonius senior 1816-tól fedezett Mezőhegyesen. A napóleoni háborúk idején zsákmányolták ezt a lovat, és alighanem az egyetlen nyeresége volt ez az osztrák császárság hadainak. Anglonormann jellege jól kombinálódott a hozzá párosított tömeges spanyol jellegű kancákkal és ebből eredt a nóniusz fajta. Az első nemzedék ugyanis szerencsés kombinációnak bizonyult, és ezt sikerült a későbbiek során némi rokontenyésztéssel rögzíteni.

Kifejezetten igásló, ezért ma nem divatos, noha elegánsabb egyedei kocsiló célra kapósak lehetnek. A többi angol félvéreitől való elkülönültsége nem tökéletes, mivel a múlt század közepén angol telivérrel nemesítették. Megállapíthatjuk viszont, hogy ez a fajta jól elválik a félvérektől. Az angol telivértől nemesebb külsőt és nagyobb teljesítőképességet, gyorsaságot nyert a fajta, így napjaink követelményei közül a versenyfogat lovával szemben támasztott követelményeknek is megfelel.

Mai létszáma elegendő ahhoz, hogy a prezerváció követelményeit betartva fenntartható legyen a fajta nagyobb génveszteség nélkül. Veszélyeztetettnek kell tekintenünk, mert az igaerő iránti követelmény csekély volta miatt piaci fellendülést e fajta számára sajnos hamarosan nem várhatunk. Hazai fajtáról van szó, amely Mezőhegyeshez és Hortobágyhoz kötődik. Ezen a két helyen a fajtának helyi hagyománya van. Tenyésztő egyesülete van. A szomszédos országokban, elsősorban Romániában is van nóniusz ménes (Őszényben, bár áthelyezését tervezik), azt azonban ki lehet jelenteni, hogy a magyarországi állomány felel meg a legjobban az egykori nóniusz típus követelményeinek. A nóniuszt feltétlenül védendő értékes géntartaléknak kell tekinteni.

Reklámok

A cikta juh

Extenzív őshonos juhfajta, jelenleg gazdasági haszna nincs, kizárólag génmegőrzési célból tartjuk fent. Elsődleges cél a veszélyeztetett fajta tulajdonságainak, eredeti genetikai varianciájának megőrzése, illetve a fajta megőrzéséhez szükséges populációnagyság elérése, fenntartása.
A fej aránylag kicsi, a homlok lapos és keskeny, az orrhát az anyáknál egyenes, a kosoknál domború. A fülek tölcsérszerűen sodrottak, keskeny, hegyes, vízszintesen álló kagylót viselnek. az anyák túlnyomórészt szarvatlanok, de a kosok egy része is. A szarvakkal rendelkező egyedek a merinó fajtához hasonlító csigás szarvakkal bírnak. A csontozat túlfinom, a lábszárak feltűnően vékonyak. A farok (kurtítás nélkül) a csánkig ér. Marmagasságuk 58-60 cm átlagosan. Az anyák testsúlya 25-45 kg, a kosoké 45-55 kg között változik. Méreteit tekintve kisebb juhfajták közé sorolható.
A fej és a lábak fehér színű rövid szőrrel borítottak, a körmök és a szarvak viaszsárgák, a bőr pigmentmentes, azonban az orr-szem-száj-fül tájékán kisméretű pigmentfoltok előfordulhatnak. A testet tincsekbe alácsüngő gyapjú fedi (kevertgyapjas juhfajta). A fejet kivéve (kivéve a hátulsó határ egy ujjnyi szélességét), a fület és a lábakat könyöktől és térdtől lefelé nem fedi gyapjú, a “benőttség” gyenge. A gyapjú színe fehér, a tincsek hossza 20-24 cm. A cikta juh tincses gyapjújának minősége B/C és C/D finomságú. Az átlagos finomság 27-35 mm, de előfordul 16-20 mm finomságú, és 60-70 mm durvaságú is. Bélanyagtartalmú szálak a tincses szerkezetű bundában is csak ritkán fordulnak elő. A kifejlett anyák gyapjúsúlya évi egyszeri nyírásnál 1,5-2 kg, a kosoké 2,5-3,5 kg. A tisztaság (rendement) magas, 65-70%.

Hereford szarvasmarha

A világon a legelterjedtebb kis testű húsfajta. Kinemesítése angol tenyésztők nevéhez fűződik. A tehén élőtömege 500-600 kg között van. Színeződése jellegzetes, szabályos tarka. (Az élénkpiros állatok feje, martájéka, hasalja és farokbojtja fehér.) Igénytelen, a gyenge minőségű legelőkön is megél, ezért elsősorban a szélsőséges klímájú, más szarvasmarhával nem hasznosítható területek marhája. A vágottáru minősége kifogásolható, mert korán faggyúsodik, és a faggyút elsősorban a hasűrbe és a bőr alá raktározza. A hízó állatok növekedési erélye szerény, a gazdaságos hizlalási végtömeg 400-450 kg. Nálunk elsősorban borjú-előállító anyatehénként hasznosítják. Tejtermelése 600-1200 kg, esetenként a borjú fölnevelésére is csak szűkösen elegendő. Korán érő fajta, tenyésztésbe vételének ideje 14-16 hónap. Az ellések lefolyása általában könnyű, bár – különösen üszők ellésekor – előfordulnak ellési komplikációk is. A hereford fajtának két változata van: a zömökebb, teltebb angliai és az igénytelenebb, szögletesebb, de némileg tömegesebb amerikai hereford (ún. “ranch” típus). Az amerikai változat eltérő tulajdonságai elsősorban az angliaitól eltérő klimatikus és takarmányozási-tartási viszonyokra vezethetők vissza, amelyhez alkalmazkodva a szelekciót végezték, messzemenően törekedve az extenzív tartás jó tűrésére és a legelővel szembeni igénytelenség fenntartására. Hazánkban mindkét változat előfordul.

A hereford kistestű húsfajta. Színe fedett mélyvörös, kevés fehér tarkázottsággal. A fehér szín az egész fejet beborítja, innen a gerincoszlop vonalában a mar közepéig terjed, ill. a toroktájékon, a has alján keresztül a combok belső oldalán, a farok alsó felületén a faroktőig húzódik. Ez a szabályos tarkázottság igen jól öröklődik és a keresztezésekben a fajta egyik előnyös tulajdonsága. A szőrzet a simától a göndör lefutásig változik. A fej arányos rövid; a homlok és az orrtájék széles, orrvonala általában egyenes. A mellkas igen széles dongás és mély. A hát széles, egyenes és jól izmolt, amelyből a martájék alig emelkedik ki. A szügy széles és izmokkal telt, a váll feszesen illeszkedik a mellkashoz és jól izmolt. A comb széles és a jól fejlett combizmok lehúzódnak a csánkig. A láb rövid, szabályos szögelésű, tág alapállást tesz lehetővé. A fajta izmoltságára jellemző, hogy az elülső és a hátulsó testtájék, valamint a hát és az ágyék jól izmolt, de az izmok lefutása, nem vehető ki jól, mivel a bőr alatti faggyúréteg ezt eltakarja. A fajta eredetileg szarvalt, de számos országban terjed a szarvatlan változat.

Hazai szarvasmarha tenyésztésünkben a hereford fajta szerepe az extenzív területek hasznosításában rejlik. A fajta felhasználása elsősorban keresztezési partnerként indokolt, főleg nagytestű, kettős hasznosítású, vagy tejelő típusú fajtákkal kombinálva, amelyek fajtatisztán nem, vagy kevésbé alkalmasak arra, hogy a nagy mennyiségben rendelkezésre álló, gyenge táplálóértékű tömegtakarmányokon, az átlagosnál jobb minőségű hízóalapanyagot gazdaságosan neveljenek.
Felhasználásánál jellemző, a haszonállatelőállító keresztezés közvetett módja, amelyet elsősorban húsmarhatenyésztésben alkalmaznak, de tejhasznosítású állományokban az állományutánpótlásra nem szükséges tehenek termékenyítésénél is szóba jöhet. Az így előállított tejelő x hús keresztezett állomány F1-es egyedei kiválóan alkalmasak anyai vonalként.

A magyar parlagi szamár

Az időszámítás előtt négyezer évvel Afrikában domesztikált, és a Földközi tenger partvidékén elterjedt szamár – az ásatások tanúsága szerint – a legnagyobb számban a rómaiakkal került a Kárpát medencébe az időszámításunk első századaiban, de a korábbi kelta települések leletanyagában is találtak szamárcsontot.

A római kori állomány genetikai folyamatosságát – amelyet az eltelt századok során kevés, esetenként mindössze egy-egy külföldről származó egyed gyarapított – joggal feltételezhetjük A jelenlegi állományt így egymással rokonságban álló, évszázadok során kialakult helyi populációnak tekinthetjük, noha a honfoglalás korát és a későbbi századokat érintő ásatásokból nem került elő szamárcsont, de Zamárdi helynév a szamár meglétét tanúsítja.

A szamár vándorkereskedők életében, várak és kolostorok mindennapos szállításában (víz), a hegyvidéki szőlők művelésében játszott szerepet. Gazdasági szerepe a Kárpát-medencében nem volt jelentős. A köztudat szerint a szamár a szegény emberek állata volt, de a régebbi statisztikai adatok szerint az állomány harmadát-felét a nagyobb földbirtokon tartották, ahol a majorsági belső szállításokat és a juhászatokat szolgálta ki. A szamár használata a juhászatban a XVII-XVIII.századtól követhető nyomon, és főleg a Duna jobb partjának, valamint a Duna-Tisza közének juhászai használták előszeretettel hátas, málhás és igás állatként.

A II. világháború után főleg a háztáji, kisegítő gazdaságok igás állatta lett, míg napjainkban hobbi állatként hódít teret. A magyar parlagi szamarat 2004-ben ismerték el fajtaként!

Magyarország állományának legnagyobb része közepes termetű (110-130 cm marmagasság), de előfordulnak a kis (110 cm alatti) és nagy (130 cm feletti) termetű egyedek.

A magyar parlagi szamár legértékesebb tulajdonságai a szilárd szervezet, a betegségekkel szembeni ellenálló képesség, az igénytelenség, a szívósság, békés természet, munkabírás és sokoldalú használhatóság, a hosszú élettartam. Vérmérséklete nyugodt, jóindulatú és tanulékony, de idomításkor különös figyelmet érdemel, mert könnyen egy életre elronthatjuk. A jól idomított szamár még egy gyereknek is engedelmeskedik!

A magyar parlagi szamár gyakori küllemi hibái az aránytalan test, a durva, nagy fej, vékony csontozat, hosszú és hajlott hát, fedeles és izomszegény far, kötött és rövid lépés.

A magyar parlagi szamár színe lehet egérszürke, barna, fekete. Jellegzetes jegye a szíjaltság és a vállkereszt, a lábakon pedig az esetenkénti haránt irányú zebroid csíkok. Mindegyik színváltozatban gyakori a világos hasalj (fecskehas). Spontán mutációként eseteként pigmentszegény (leucizmus), fehér szőrű és rózsaszín bőrű, viaszolt patájú egyed születik. Ezek az egyedek csak részleges albinók, mert a szemük világoskék (csókaszem). A fehér egyedeket F. B. Altmann “barokk” változatnak nevezi.

Korábban Magyarországon a szamártenyésztéssel semmilyen állami vagy társadalmi szervezett nem foglalkozott. Kivétel volt Mezőhegyes, ahol az Állami Ménesbirtokon a 19. század utolsó évtizedétől 1961-ig a tenyészcél az öszvér előállítására alkalmas, nagy testű szamármének előállítása volt. Ennek érdekében olasz import szamárménekkel nemesítették az a céltudatosan szelektált állományukat. A faj fenntartására, a Magyarországon levő állomány fajtaként való elismertetésére és az 1993. CXIV. állattenyésztési törvényben előírtak szerinti tenyésztés szervezésére 2002-ben alakult meg a Magyarországi Szamártenyésztők Egyesülete. Tagjainak száma évről-évre növekszik. Az Egyesület a fajta 2004-ben történt elismertetése után kezdte meg a törzskönyvezési munkát. Ennek a munkának az alapja, az egyedi azonosítással ellátott egyedek tenyészbírálata, melyet az Egyesület évente 3-4 alkalommal szervez meg.

A tapasztalat szerint az állomány nagysága, a négyezer körüli egyed, változatlan. Egyre számottevőbb a hobbicélból tartott szamarak számának növekedése, különösen a tanyai lakóházak tulajdonosainak körében. Sajátos hangulatot teremtenek és hasznot is hajtanak ezek a szamarak a kisebb munkák elvégzésével, s a tanya körüli gyomok pusztításával. A gyerekek állatok iránti szociális érzékének kifejlesztésére, az állatokkal való bánás-, nemegyszer használati mód megtanulására a szamár az egyik legalkalmasabb gazdasági háziállatunk.