A lovak kiképzése, lovak betörése

A ló alapkiképzésének célja, hogy kellemes mozgású, engedelmes, készséges, jó teljesítőképességű, ügyes lovat kapjunk. A szoktatás, a gondos nevelés, kiképzés, tornáztatás megtartja, javítja és kibontakoztatja a ló képességit lovasa vagy hajtója számára. Ahhoz, hogy ezt a célt elérjük, meg kell találnunk a módját annak, hogy a ló természet adta pozitív tulajdonságait – erő, gyorsaság, kitartás, jó emlékezés – megtartva szolgálatunkba tudjuk állítani őt. A hátasló kiképzése során ezt a belovaglással érhetjük el, a fogatolt-ló esetében a fogatba-kocsiba tanítás folyamán valósíthatjuk meg. A lovak kiképzésében, legyen hátasló vagy fogatolt-ló, ugyanazon elveknek kell érvényesülniük.

Ezek:
– Türelem
– Fokozatosság
– Határozottság
– Következetesség
– Önkritikus magatartás a hibák kiküszöbölése érdekében
– A munka mindig az adott egyedre szabott legyen, és ne legyen megerőltető

A betanítás a fiatal ló (csikó) életének második nagy forduló pontja . Ilyenkor alakulnak ki
azok a feltételes reflexek, amelyek a ló későbbi használhatóságát nagymértékben
meghatározzák. A türelmetlen, szakszerűtlen, goromba “betörés” rossz emléke az állat
egész életére kihathat, amely következtében kialakuló rossz szokás vagy szokások csak igen
fáradtságos munkával és kevés sikerrel kecsegtető munka.
A betanítás a lovak teljes fejlettségi állapotuk elérése előtt megkezdődik, így a melegvérű
lovakat általában 3 éves korában kezdjük tanítani, míg a hidegvérűek tanítása 2 éves
korukban kezdődik el. A betanításra legalkalmasabb az őszi és a tavaszi időszak, mert
ilyenkor nincs sem jeges, csúszós hideg, sem pedig tikkasztó meleg, és a legyek,
szúnyogok, böglyök sem nyugtalanítják a csikókat.
A lovaglás és hajtás két vagy több élőlény megértésén, kapcsolatán alapszik. Apró kis
jelekből kell megértenünk lovunk magatartását, és nagyon rövid idő alatt levonnunk a
megfelelő következtetéseket, hogy mit értett meg segítségeinkből és mi legyen a következő mozzanat. Ahhoz, hogy ezeket a jelzéseket megfelelően tudjuk értelmezni szükség van némi ismeretre, lovunk viselkedését meghatározó alaptulajdonságok tekintetében.
A ló zsákmányállat, így alapvető tulajdonsága az állandó figyelem a környezetére, a kapott információk gyors és pontos feldolgozása, és a megfelelő válasz reakciók, amely az életet jelentő gyors menekülésben csúcsosodhat ki. Ennek megfelelően alakultak-és fejlődtek ki érzék- és mozgásszervei.

 

A melegvérű közkedvelt nóniusz

A nóniusz fajta megalapításának ideje 1816-ra tehető, amikor a fajta alapító ménje, Nonius Senior a mezőhegyesi ménesbe került. A származásában angol telivér és normandiai vérvonalakat egyesítő mén franciaországi Calvadosban, a rostiéres-i ménesben született, és a napóleoni háborúk egyik hadizsákmányaként került Magyarországra. Nonius Seniort kitűnő származása miatt vették be a tenyésztésbe. Ő maga kissé aránytalan és kimondottam csúnya ló volt, arab, lipicai és Nápolyban tenyésztett spanyol vérvonalakkal egyesítve azonban kitűnő és egységes küllemű egyedeket adott. Nonius Senior 17 évig állt a tenyésztés szolgálatában. Ez idő alatt 122 kanca és 79 mén utódot adott, melyek közül 15 egyed lett a fajta törzsménje. Ezek összesen száz tenyészévet fedeztek Mezőhegyesen. A fajta tenyészcélja egy olyan, a hadseregben sokoldalúan hasznosítható igás- és hátasló volt, mely nagy teherbírású, stabil idegzetű, mégis kellően élénk vérmérsékletű ahhoz, hogy nagyobb távolságok viszonylag rövid idő alatt történő megtételére is képes legyen.

A fajta kialakításának kezdeti szakaszában sokszorosan alkalmazták az egyedek közötti rokontenyésztést amelynek köszönhetően létrejött a nóniusz egységes jellege, de ezzel együtt fajtahibák is megmutatkoztak. Ezek elsősorban a lábszerkezet gyengeségében, az ízületek lazaságában és a paták gyakori megbetegedésében nyilvánultak meg. A rokontenyésztés hátrányos hatásait cseppvérkeresztezéssel, azaz angol telivér mének tenyésztésébe vonásával szüntették meg. 1860-tól 1945-ig 31 angol telivér mén fedezett a nóniusztenyésztésben, ami egy egységes küllemű és genetikailag is stabil fajta létrejöttét eredményezte. A nóniusz aranykora a 19. század utolsó harmadára tehető. A fajta ebben az időszakban számos kiállításon és szemlén szerzett értékes díjakat és elismeréseket. A mezőhegyesi nóniusz tenyésztéséért ekkor Kozma Ferenc miniszteri tanácsos volt felelős az Osztrák-Magyar Monarchiában.

A második világháború után a haderőben végleg megszűnt a lovak jelenléte. A nóniusz szerepe módosult: az Alföld széles körben elterjedt igáslova lett. Ettől az időszaktól kezdve került a fajta egyre több egyede a ménestől független gazdaságokhoz, melyek a későbbiekben fontos szerepet játszottak a fajta génmegőrzésében is. Az 1970-es években próbálkoztak a nóniusz sport irányú tenyésztésébe vonásával is, ez azonban a fajta jellegzetességei miatt nem lett sikeres. Miután a ló mezőgazdaságban való használata is háttérbe szorult, a mai nóniusztenyésztés célja elsősorban a génmegőrzés. A nóniusznak két tájfajtája létezik: a nagyobb, általában fekete színű mezőhegyesi, valamint a szikár, általában pej vagy sötétpej hortobágyi nóniusz. Ma Mezőhegyesen és Hortobágyon kívül Romániában (izvini ménes), Jugoszláviában, Szlovákiában (Topolcsány) és Bulgáriában található még fajtatiszta nóniusz állomány.

Vérmérséklet: melegvérű
Marmagasság bottal: 155-165 cm
Szín: fekete, pej, sötétpej
Felépítés: arányos testfelépítés, kos- vagy félkosfej, közepes nyak, széles szügy, erős, hosszú vagy középhosszú hát, erős, viszonylag rövid far, száraz inak és ízületek
Jellemzők: nem túl gyors, de nagy teherbírású, intelligens, barátságos és nyugodt
Hasznosítás: igáslóként, fogatban és nyereg alatt
Származási hely: Magyarország, Mezőhegyes, bértartás
Eredet: 19. század
Élettere: kontinentális éghajlat, alföldi legelők

A gyerekeknek megfelelő hobbiló

A fajta bölcsője Mezőhegyes volt. Az 1810-es évek elejére egyértelművé vált, hogy katonai hátas lovat az ország nagy ménesei tenyészteni képesek, de katonai hámos lónak alkalmas típus nem állt rendelkezésre. 1816-ban, főleg arab és spanyol-nápolyi típushoz sorolható kancákon megkezdi tenyészműködését egy normandiai Nóniusz nevű mén. Apja angol félvér, apai nagyapja angol telivér, anyja egy normandiai kanca, angol telivér unoka. A mén 1816-tól 1832-ig fedezett a ménesben és 368 vemhesített kanca után 201 ivadéka született. A ménnek 15 törzsmén fia működött a ménesben. Mindegyik spanyol hátterű vagy a kemény arab kancákra vezethető vissza. A nóniuszok második generációját a Nóniusz 29, Nóniusz 34 és Nóniusz 36 nevű törzsmének alapozták meg. 1870 után a hátasjelleg formálásához angol telivér méneket alkalmaznak. Az F1-ek közül a kancák kaptak szerepet, de ezeket nóniusz törzsbéli ménekhez “zárták” vissza. Az F1 mének – mezőhegyesi tenyésztési koncepciónak megfelelően – nem kaptak apaméni szerepet. A századfordulót megelőzően négy mén rögzítette és alakította ki véglegesen a fajtát. Ezek a Nóniusz XXIX Nóniusz XXXI Nóniusz XXXVI Nóniusz XLII 1943-tól a négy mén geneológiai vonalát az előbbi felsorolás sorrendjében A; B; C; D vonallal illetik. Ez a nomenklatúra mind a mai napig fennmaradt. A vonalakkal azt a tenyésztési gyakorlatot követték, hogy az “A” vonalbeli kancát hozzáillő “B” vonalbeli ménnel párosították, majd ez “C” vonalbeli mént kapott. Ennek kancautódára rakták a “D” vonalú mént. Így elérték, hogy nem keveredtek az egyedek közeli rokonságba, de a fajta homogenitását nagymértékben elősegíteni lehetett.

A fajta származását tekintve tömeges angol félvér a melegvérű igás lófajták egyik legtömegesebbike. Feje a test nagyságával arányos, kissé durva félkos – esetenként kosfej. Nyaka – az arab és spanyol-nápolyi nagy befolyású ősöknek köszönhetően – magasan-, a telivérezett egyedeknél középmagasan illesztett. Nyaka középhosszú, olykor rövid, nem eléggé ívelt. Marja középmagas, izmos, telt. Háta hosszú, középhosszú, széles, jól izmolt. Ágyéka középhosszú, rendre széles, jól izmolt. Fara nagy terjedelmű, enyhén lejtős, hossza nem éri el a félvér lovak farhosszúságát. Mellkasa dongás, kevésbé mély. Igás jellegének megfelelően szügye széles, igen jól izmolt. Ízületei terjedelmesek, inai szárazak. A hasonló testnagyságú és tömegű európai melegvérű fajták között a nóniusz rendelkezik a legszárazabb inakkal és ízületekkel. Lábhibák előfordulnak, ennek ellenére küllemében nagyon egyöntetű fajta. Színe pej, sötétpej, fekete.

Nyugodt vérmérsékletű, tartós teljesítményre képes igásló. A korábban megrendezett távhajtási versenyeken állóképességét és mozgáskészségét mindannyiszor bizonyította. Munkakészsége páratlan. Nemcsak fogatlóként és igáslóként kiváló. Közel két évtizedes kísérlet és gyakorlati próba során bizonyította, hogy alkalmas angol telivér mének után az ivadékok válogatás nélkül nagyszerűen beválnak az ugrósportban. Anyai keresztezési partnerként kitűnően hasznosítható. Elsősorban mezőgazdasági igásmunkára használható. Jobb ügető képességű egyedei a fogatsportban nemzetközi szinten is eredményesek. A hobby lótartásban a család mindenes lova lehet, hiszen kocsiban és nyereg alatt egyaránt jól használható. Mivel barokk külleme alapján minden más félvér lófajtától határozottan megkülönböztethető a hobby lótartók körében a jövőben minden bizonnyal különleges jelentőséggel bír majd. Sportcélú haszonállat-előállító keresztezésben nélkülözhetetlen anyai partnernek tekinthető. Itt lehetőség nyílik, lovastúrára és lovastáborokra.

A magyar lófajták közül talán az egyik legkedvezőbb helyzetűnek tekinthető. Régi nagy ménesei (Mezőhegyes, Hortobágy) megmaradtak, eredeti kancacsaládjai fellelhetők. A köztenyésztésben – éppen gazdasági értékmérő tulajdonságai miatt – sok nóniusz kanca található, olyanok, amelyeknek genetikai háttere is figyelemre méltó. Mezőhegyes, Makó környéke, Hajdú-Bihar megye túlnyomórészt nóniusz fajtát tenyészt évtizedek óta. A törzskönyvi ellenőrzésben tartott kancák száma közel 500. Jövőbeni várható szerepének megfogalmazásakor a fajta jellege meghatározó. Magyarország egyetlen klasszikus igásló fajtája. Célszerű a formájában megőrizni és a mezőgazdasági igaerőt főleg erre a fajtára alapozni. Hobbycélú tenyésztésének terjedése is elképzelhető, hiszen küllemi tulajdonságai, belső értékmérői, más fajtáktól különálló származása erre alkalmassá teszi.

A magyarok kedvenc lova

A 19. század elején, a napóleoni háborúk idején az osztrákok egy francia ménesből több fiatal lovat zsákmányoltak, köztük egy Nonius nevű világospej, anglo-norman mént is, melyet 1816-ban Mezőhegyesre osztottak be. Ő lett Nonius Senior, a fajta “ősapja”. 17 éven át állt tenyésztésben, ez idő alatt 368, vegyes fajtájú kancát fedezett, és született utána 79 mén és 122 kancacsikó. A kancák között voltak arab telivérek és spanyol-nápolyi származásúak is. Nonius Senior nem volt feltűnően szép ló, de ezekkel a kancákkal sikerült olyan utódokat létrehozni, amelyek megfeleltek a tenyésztési célnak, amely egy erős testfelépítésű katonai hátas és hámos lófajta kialakítása volt. 15 törzsmén fia összesen 100 tenyészéven keresztül fedezett Mezőhegyes-en.

A nóniuszokkal eleinte szoros rokontenyésztést űztek, hogy rögzítsék tulajdonságaikat. A kialakult küllemi hibák kiküszöbölésére angol telivér ménekkel végzett cseppvérkeresztezést alkalmaztak. A kiegyezés után, a 19. század végén Mezőhegyesen fedezett az a négy mén, amelyek utódaikon keresztül több generáción át rögzítették és alakították a fajtát. 1943-ra az összes fajtatiszta nóniusz mén származása ezeknek a méneknek a genealógiai vonalára vezethető vissza, amelyet akkor neveztek el A, B, C és D vonalnak. A vonalak segítségével kerülték el a további szoros rokontenyésztést. Ez a besorolás mind a mai napig fennmaradt annak ellenére, hogy 1965-ben a törzsmének számozását újból 1-gyel kezdték, tekintet nélkül a korábbi vonalbeosztásra. 1961-ben a mezőhegyesi állományt a Hortobágyra telepítették.

A II. világháború után a nóniusz mint katonaló elveszítette szerepét, és főleg az Alföldön mint igásló vált kedveltté. A mezőgazdaságból is lassan kiszorultak, és számuk ezzel együtt rohamosan csökkent. 1989-ben alakult meg a Nonius Lótenyésztő Országos Egyesület, amely a fajtatiszta tenyésztést és a génmegőrzést tűzte ki elsődleges célul. Talán a legkedvezőbb helyzetben van lófajtáink közül, mert régi nagy ménesei megmaradtak, eredeti kancacsaládjai fellelhetők.

A fajta az angol félvér jellegűek egyik legtömegesebbike. Két típusa alakult ki, a nagyobb testű, jórészt fekete mezőhegyesi, valamint a kisebb, szikárabb, többnyire pej színű hortobágyi. A sárga színű egyedeket nem törzskönyvezik. Bottal mért marmagassága 155-165 cm.

A fajtát jelenleg megpróbálják könnyedebbé és gyorsabbá tenni, angol telivérek tenyésztésbe állításával (cseppvérkeresztezés), rendkívül megfelelő lovasterápia során. Ezek a nóniuszok már inkább megfelelnek a mai fogatsport követelményeinek.

Pej, sötétpej ló… a nóniusz

A napóleoni háborúk során az osztrák császári hadak a francia rosiéresi ménesből több fiatal mént zsákmányoltak, köztük egy Nonius nevű világospej anglo-norman mént is, melyet 1816-ban Mezőhegyesre osztottak be. Nonius Senior 1816-tól 17 éven állt a tenyésztésben, ez idő alatt 368 kancát fedezett, amely fedezésekből született utána 79 mén és 122 kancacsikó. Utódai közül 15 törzsmén fia fedezett összesen 100 tenyészéven keresztül Mezőhegyesen. Ivadékaival szoros rokontenyésztést űztek, melynek következtében kialakult a fajta konszolidált jellege, és az a kor követelményeinek megfelelő középnehéz katonai hátas és hámos típus, melyet az akkori hadsereg leginkább igényelt. A széles körben használt beltenyésztés azonban nemcsak előnyökkel járt, hanem kialakultak bizonyos küllemi hibák is, melyeknek kiküszöbölésére kiváló, szilárd szervezetű angol telivér méneket alkalmaztak. A századfordulót nem sokkal megelőzően fedezett Mezőhegyesen az a négy törzsmén, amelyek utódaikon keresztül több generáción át rögzítették és alakították a fajtát. Ezek a Nonius XXIX, Nonius XXXI, Nonius XXXVI és Nonius XLII, amely mének genealógiai vonalát egy 1943-ban kelt rendelet alapján az előbbi felsorolás sorrendjében A; B; C; D vonallal illetik. Ez a besorolás mind a mai napig fennmaradt annak ellenére, hogy 1965-ben a törzsmének számozását újból 1-gyel kezdték, tekintet nélkül a korábbi vonalbeosztásra. A II. világháború után a ló katonai hasznosítása gyakorlatilag megszűnt, és a nóniusz főleg az Alföld igáslovaként vált kedveltté. 1989-től, a Nonius Lótenyésztő Országos Egyesület megalakulásától kezdődően ismét a fajtatiszta tenyésztés és a génmegőrzés a meghatározó tenyészcél.

Nyugodt vérmérsékletű, szilárd szervezetű kitartó igásló. Jelenleg elsősorban mezőgazdasági igásmunkára használják, de jobb ügető képességű egyedei a fogatsportban nemzetközi szinten is eredményesek. Hobbycélú tenyésztésének terjedése is elképzelhető, hiszen küllemi tulajdonságai, belső értékmérői, más fajtáktól különálló származása erre alkalmassá teszi. A hobby lótartásban a család mindenes lova lehet, hiszen kocsiban és nyereg alatt egyaránt jól használható.

A gyönyörű kocsiló

Az alapító Nonius senior 1816-tól fedezett Mezőhegyesen. A napóleoni háborúk idején zsákmányolták ezt a lovat, és alighanem az egyetlen nyeresége volt ez az osztrák császárság hadainak. Anglonormann jellege jól kombinálódott a hozzá párosított tömeges spanyol jellegű kancákkal és ebből eredt a nóniusz fajta. Az első nemzedék ugyanis szerencsés kombinációnak bizonyult, és ezt sikerült a későbbiek során némi rokontenyésztéssel rögzíteni.

Kifejezetten igásló, ezért ma nem divatos, noha elegánsabb egyedei kocsiló célra kapósak lehetnek. A többi angol félvéreitől való elkülönültsége nem tökéletes, mivel a múlt század közepén angol telivérrel nemesítették. Megállapíthatjuk viszont, hogy ez a fajta jól elválik a félvérektől. Az angol telivértől nemesebb külsőt és nagyobb teljesítőképességet, gyorsaságot nyert a fajta, így napjaink követelményei közül a versenyfogat lovával szemben támasztott követelményeknek is megfelel.

Mai létszáma elegendő ahhoz, hogy a prezerváció követelményeit betartva fenntartható legyen a fajta nagyobb génveszteség nélkül. Veszélyeztetettnek kell tekintenünk, mert az igaerő iránti követelmény csekély volta miatt piaci fellendülést e fajta számára sajnos hamarosan nem várhatunk. Hazai fajtáról van szó, amely Mezőhegyeshez és Hortobágyhoz kötődik. Ezen a két helyen a fajtának helyi hagyománya van. Tenyésztő egyesülete van. A szomszédos országokban, elsősorban Romániában is van nóniusz ménes (Őszényben, bár áthelyezését tervezik), azt azonban ki lehet jelenteni, hogy a magyarországi állomány felel meg a legjobban az egykori nóniusz típus követelményeinek. A nóniuszt feltétlenül védendő értékes géntartaléknak kell tekinteni.

A cikta juh

Extenzív őshonos juhfajta, jelenleg gazdasági haszna nincs, kizárólag génmegőrzési célból tartjuk fent. Elsődleges cél a veszélyeztetett fajta tulajdonságainak, eredeti genetikai varianciájának megőrzése, illetve a fajta megőrzéséhez szükséges populációnagyság elérése, fenntartása.

A fej aránylag kicsi, a homlok lapos és keskeny, az orrhát az anyáknál egyenes, a kosoknál domború. A fülek tölcsérszerűen sodrottak, keskeny, hegyes, vízszintesen álló kagylót viselnek. az anyák túlnyomórészt szarvatlanok, de a kosok egy része is. A szarvakkal rendelkező egyedek a merinó fajtához hasonlító csigás szarvakkal bírnak. A csontozat túlfinom, a lábszárak feltűnően vékonyak. A farok (kurtítás nélkül) a csánkig ér. Marmagasságuk 58-60 cm átlagosan. Az anyák testsúlya 25-45 kg, a kosoké 45-55 kg között változik. Méreteit tekintve kisebb juhfajták közé sorolható.

A fej és a lábak fehér színű rövid szőrrel borítottak, a körmök és a szarvak viaszsárgák, a bőr pigmentmentes, azonban az orr-szem-száj-fül tájékán kisméretű pigmentfoltok előfordulhatnak. A testet tincsekbe alácsüngő gyapjú fedi (kevertgyapjas juhfajta). A fejet kivéve (kivéve a hátulsó határ egy ujjnyi szélességét), a fület és a lábakat könyöktől és térdtől lefelé nem fedi gyapjú, a “benőttség” gyenge. A gyapjú színe fehér, a tincsek hossza 20-24 cm. A cikta juh tincses gyapjújának minősége B/C és C/D finomságú. Az átlagos finomság 27-35 mm, de előfordul 16-20 mm finomságú, és 60-70 mm durvaságú is. Bélanyagtartalmú szálak a tincses szerkezetű bundában is csak ritkán fordulnak elő. A kifejlett anyák gyapjúsúlya évi egyszeri nyírásnál 1,5-2 kg, a kosoké 2,5-3,5 kg. A tisztaság (rendement) magas, 65-70%.

Hereford szarvasmarha

A világon a legelterjedtebb kis testű húsfajta. Kinemesítése angol tenyésztők nevéhez fűződik. A tehén élőtömege 500-600 kg között van. Színeződése jellegzetes, szabályos tarka. (Az élénkpiros állatok feje, martájéka, hasalja és farokbojtja fehér.) Igénytelen, a gyenge minőségű legelőkön is megél, ezért elsősorban a szélsőséges klímájú, más szarvasmarhával nem hasznosítható területek marhája. A vágottáru minősége kifogásolható, mert korán faggyúsodik, és a faggyút elsősorban a hasűrbe és a bőr alá raktározza. A hízó állatok növekedési erélye szerény, a gazdaságos hizlalási végtömeg 400-450 kg. Nálunk elsősorban borjú-előállító anyatehénként hasznosítják. Tejtermelése 600-1200 kg, esetenként a borjú fölnevelésére is csak szűkösen elegendő. Korán érő fajta, tenyésztésbe vételének ideje 14-16 hónap. Az ellések lefolyása általában könnyű, bár – különösen üszők ellésekor – előfordulnak ellési komplikációk is. A hereford fajtának két változata van: a zömökebb, teltebb angliai és az igénytelenebb, szögletesebb, de némileg tömegesebb amerikai hereford (ún. “ranch” típus). Az amerikai változat eltérő tulajdonságai elsősorban az angliaitól eltérő klimatikus és takarmányozási-tartási viszonyokra vezethetők vissza, amelyhez alkalmazkodva a szelekciót végezték, messzemenően törekedve az extenzív tartás jó tűrésére és a legelővel szembeni igénytelenség fenntartására. Hazánkban mindkét változat előfordul.

A hereford kistestű húsfajta. Színe fedett mélyvörös, kevés fehér tarkázottsággal. A fehér szín az egész fejet beborítja, innen a gerincoszlop vonalában a mar közepéig terjed, ill. a toroktájékon, a has alján keresztül a combok belső oldalán, a farok alsó felületén a faroktőig húzódik. Ez a szabályos tarkázottság igen jól öröklődik és a keresztezésekben a fajta egyik előnyös tulajdonsága. A szőrzet a simától a göndör lefutásig változik. A fej arányos rövid; a homlok és az orrtájék széles, orrvonala általában egyenes. A mellkas igen széles dongás és mély. A hát széles, egyenes és jól izmolt, amelyből a martájék alig emelkedik ki. A szügy széles és izmokkal telt, a váll feszesen illeszkedik a mellkashoz és jól izmolt. A comb széles és a jól fejlett combizmok lehúzódnak a csánkig. A láb rövid, szabályos szögelésű, tág alapállást tesz lehetővé. A fajta izmoltságára jellemző, hogy az elülső és a hátulsó testtájék, valamint a hát és az ágyék jól izmolt, de az izmok lefutása, nem vehető ki jól, mivel a bőr alatti faggyúréteg ezt eltakarja. A fajta eredetileg szarvalt, de számos országban terjed a szarvatlan változat.

Hazai szarvasmarha tenyésztésünkben a hereford fajta szerepe az extenzív területek hasznosításában rejlik. A fajta felhasználása elsősorban keresztezési partnerként indokolt, főleg nagytestű, kettős hasznosítású, vagy tejelő típusú fajtákkal kombinálva, amelyek fajtatisztán nem, vagy kevésbé alkalmasak arra, hogy a nagy mennyiségben rendelkezésre álló, gyenge táplálóértékű tömegtakarmányokon, az átlagosnál jobb minőségű hízóalapanyagot gazdaságosan neveljenek.
Felhasználásánál jellemző, a haszonállatelőállító keresztezés közvetett módja, amelyet elsősorban húsmarhatenyésztésben alkalmaznak, de tejhasznosítású állományokban az állományutánpótlásra nem szükséges tehenek termékenyítésénél is szóba jöhet. Az így előállított tejelő x hús keresztezett állomány F1-es egyedei kiválóan alkalmasak anyai vonalként.

A magyar tyúk

A honfoglaló magyarok valószínűleg Ázsiából hozták be parlagi tyúkjaink őseit. A magyar parlagi tyúk későbbi alakulásában szerepet játszottak a tatárjárás idején Európába behozott nagyobb testű ázsiai tyúkok, a török hódoltsággal hazánkba került balkáni és kisázsiai eredetű tyúkok és a nyugatról betelepített lakosság különböző tyúkféleségei. A magyar tyúk és a típusában is eltérő erdélyi kopasznyakú tyúk a 19. század második felében, több neves tenyésztő közreműködésével alakult ki a parlagi állományokból. A tenyésztés során több színváltozatot különítettek el, melyek egy részét ma önálló fajtaként, vagy fajtaváltozatként ismerjük.

A sárga, fehér, kendermagos és fogolyszínű tyúkjaink azonos alapfajtából formálódtak eltérő típusúvá, fajtaváltozattá, majd fajtává. Parlagi tyúkjaink állományaiban már a középkorban fellelhetők lehettek bizonyos színtípusok. Tetszetős külsejüket több szakírónk említi, testsúlyuk azonban mindössze 1,25–1,50 kg volt. A 19. század végétől több külföldi fajta (langshan, brahma, plymouth rock, leghorn, new-hampshire, rhode island) játszott szerepet a magyar parlagi tyúk nemesítésében. A mai állományok természetesen eltérnek a magyar tyúk ősi változataitól, azonban reményeink szerint még sokáig hordozzák azok tulajdonságait.

A magyar tyúk a középnagy, kettőshasznú fajták közé tartozik. A tyúkok súlya 2,0–2,3, a kakasoké 2,5–3,0 kg. Törzsük középhosszú, kissé hengeres. A tyúkok háta egyenes és hosszú, a kakasoké rövidebb és ívelt. Jellemző rájuk a széles, telt és domború mell, a magasan tűzött szárny, a jól fejlett tojóhas, a középhosszú és általában sárga láb, a test nagyságához viszonyítva túlfejlett faroktollak és a testhez simuló tollazat. Fejük kicsi, koponyájuk domború, csőrük rövid és erős tövű, szemük élénk. A taréj középnagy és hátranyúló, egyenesen felálló, a tojóké gyakran megdőlt, egyenletesen csipkézett egyszerű fűrésztaraj. Az áll-lebeny finom tapintású és lekerekített, a füllebeny tojásdad alakú és mindenkor teljesen élénkvörös.

A finom csontozatú magyar tyúk legfőbb értéke ízletes húsa, mely alapján a hazai és külföldi piacokon egyaránt kedvelték. Csirkéi 8–10 hetes koruktól már értékesíthetők voltak. Az 1930-as években Báldy Bálint irányításával Gödöllőn végzett nemesítő munka eredményeként a magyar tyúkok tojástermelése elérte az évi 140–150 darabot, mely alapján évtizedekig kitűnő kettőshasznú fajtaként tartották számon.

A magyar parlagi szamár

Az időszámítás előtt négyezer évvel Afrikában domesztikált, és a Földközi tenger partvidékén elterjedt szamár – az ásatások tanúsága szerint – a legnagyobb számban a rómaiakkal került a Kárpát medencébe az időszámításunk első századaiban, de a korábbi kelta települések leletanyagában is találtak szamárcsontot.

A római kori állomány genetikai folyamatosságát – amelyet az eltelt századok során kevés, esetenként mindössze egy-egy külföldről származó egyed gyarapított – joggal feltételezhetjük A jelenlegi állományt így egymással rokonságban álló, évszázadok során kialakult helyi populációnak tekinthetjük, noha a honfoglalás korát és a későbbi századokat érintő ásatásokból nem került elő szamárcsont, de Zamárdi helynév a szamár meglétét tanúsítja.

A szamár vándorkereskedők életében, várak és kolostorok mindennapos szállításában (víz), a hegyvidéki szőlők művelésében játszott szerepet. Gazdasági szerepe a Kárpát-medencében nem volt jelentős. A köztudat szerint a szamár a szegény emberek állata volt, de a régebbi statisztikai adatok szerint az állomány harmadát-felét a nagyobb földbirtokon tartották, ahol a majorsági belső szállításokat és a juhászatokat szolgálta ki. A szamár használata a juhászatban a XVII-XVIII.századtól követhető nyomon, és főleg a Duna jobb partjának, valamint a Duna-Tisza közének juhászai használták előszeretettel hátas, málhás és igás állatként.

A II. világháború után főleg a háztáji, kisegítő gazdaságok igás állatta lett, míg napjainkban hobbi állatként hódít teret. A magyar parlagi szamarat 2004-ben ismerték el fajtaként!

Magyarország állományának legnagyobb része közepes termetű (110-130 cm marmagasság), de előfordulnak a kis (110 cm alatti) és nagy (130 cm feletti) termetű egyedek.

A magyar parlagi szamár legértékesebb tulajdonságai a szilárd szervezet, a betegségekkel szembeni ellenálló képesség, az igénytelenség, a szívósság, békés természet, munkabírás és sokoldalú használhatóság, a hosszú élettartam. Vérmérséklete nyugodt, jóindulatú és tanulékony, de idomításkor különös figyelmet érdemel, mert könnyen egy életre elronthatjuk. A jól idomított szamár még egy gyereknek is engedelmeskedik!

A magyar parlagi szamár gyakori küllemi hibái az aránytalan test, a durva, nagy fej, vékony csontozat, hosszú és hajlott hát, fedeles és izomszegény far, kötött és rövid lépés.

A magyar parlagi szamár színe lehet egérszürke, barna, fekete. Jellegzetes jegye a szíjaltság és a vállkereszt, a lábakon pedig az esetenkénti haránt irányú zebroid csíkok. Mindegyik színváltozatban gyakori a világos hasalj (fecskehas). Spontán mutációként eseteként pigmentszegény (leucizmus), fehér szőrű és rózsaszín bőrű, viaszolt patájú egyed születik. Ezek az egyedek csak részleges albinók, mert a szemük világoskék (csókaszem). A fehér egyedeket F. B. Altmann “barokk” változatnak nevezi.

Korábban Magyarországon a szamártenyésztéssel semmilyen állami vagy társadalmi szervezett nem foglalkozott. Kivétel volt Mezőhegyes, ahol az Állami Ménesbirtokon a 19. század utolsó évtizedétől 1961-ig a tenyészcél az öszvér előállítására alkalmas, nagy testű szamármének előállítása volt. Ennek érdekében olasz import szamárménekkel nemesítették az a céltudatosan szelektált állományukat. A faj fenntartására, a Magyarországon levő állomány fajtaként való elismertetésére és az 1993. CXIV. állattenyésztési törvényben előírtak szerinti tenyésztés szervezésére 2002-ben alakult meg a Magyarországi Szamártenyésztők Egyesülete. Tagjainak száma évről-évre növekszik. Az Egyesület a fajta 2004-ben történt elismertetése után kezdte meg a törzskönyvezési munkát. Ennek a munkának az alapja, az egyedi azonosítással ellátott egyedek tenyészbírálata, melyet az Egyesület évente 3-4 alkalommal szervez meg.

A tapasztalat szerint az állomány nagysága, a négyezer körüli egyed, változatlan. Egyre számottevőbb a hobbicélból tartott szamarak számának növekedése, különösen a tanyai lakóházak tulajdonosainak körében. Sajátos hangulatot teremtenek és hasznot is hajtanak ezek a szamarak a kisebb munkák elvégzésével, s a tanya körüli gyomok pusztításával. A gyerekek állatok iránti szociális érzékének kifejlesztésére, az állatokkal való bánás-, nemegyszer használati mód megtanulására a szamár az egyik legalkalmasabb gazdasági háziállatunk.